Erdély egyik leglátványosabb természetvédelmi területe, mely nem magas hegycsúcsokkal, mély szurdokvölgyekkel vagy éppen látványos vízesésekkel hódít. Egészen mást kínál: egy kis területen olyan formák sokaságát, amelyeket a természet évezredeken keresztül alakított, az emberi képzelet pedig történetekkel és nevekkel ruházott fel.

Elhelyezkedése és megközelítése
Erdélyben, Szilágy megyében, a Meszes hegység északkeleti részén, Zsibó városától 9 kilométerre, Almásgalgó település határában található ez a földtani rezerváció. Az aszfaltozott útról balra, egy keskeny és rövid letérő vezet a bejáratig. A főútról jelzőtábla mutatja az irányt, el sem lehet téveszteni. Nyári színpad, fedett pihenőhely és kiépített parkoló várja az érdeklődőket a völgyben. Majd egy rövid erdei ösvényen veszi kezdetét a felfedezés.

Hogyan született a Sárkányok kertje?
A Sárkányok kertje nem mitikus lények elkövesedett maradványa, hanem a természet egy rendkívül lassan dolgozó szabadtéri szobrászműhelye, amelynek kialakulásában a fizika és a geológia játszott főszerepet.
A terület alapját agyag, homokkő és apró szemű konglomerátum rétegek adják, amelyek egy helyi törésvonal miatt a völgy irányába dőlnek.

A formák létrejöttének motorja a víz és a gravitáció. Az esőzések hatására a nedvességet elnyelő alsó agyagréteg rendkívül sikamlóssá válik, így a rajta fekvő nehéz kőzettömegek évről évre csúszásba lendülnek. Ezt a lassú földcsuszamlást a felszínen a szél, a fagy és az erózió kíséri: a puha kőzeteket gyorsan lemossák az elemek, míg a keményebb részek megmaradnak. A jellegzetes gomba alakú sziklák például azért dacolnak az idővel, mert tetejükön egy természetes védőernyőként szolgáló kőzetlemez óvja az alatta lévő oszlopot.

Mivel a folyamat ma sem zárult le, a Sárkányok kertje egy folyamatosan változó, élő táj. A 10–12 méter magas tornyok, oszlopok és bizarr sziklaalakzatok mögött ugyan izgalmas legendák élnek, a valóságban a csapadék, a fagyás és a földcsuszamlások örök körforgása formálja újra meg újra a szilágysági tájat.

Látnivalók és túrázás
Az út első szakaszán szabályos sétányon, kőlépcsőn haladunk felfelé, korlátba kapaszkodva a suvadáskaréj fölé. A tetőn egy fából készült panoráma kilátót találunk, ahonnan madártávlatból tekinthetjük meg a sárkányoknak nevezett sziklaképződményeket. A kőamfiteátrum bizarr alakzatai: torony, kúp, gúla, oszlop, gomba, ember- és állat formát öltenek. Csak a fantázia szab határt, hogy ki milyen formát vél felfedezni ezen képződményekben.

A természet szerelmeseinek érdemes az erdőben is sétát tenni, mivel csodálatos mohafajták és magasra nyúlt lomhullatók találhatók a dombtetőt beborító vékony termőrétegen.
Az alakzatokat testközelből is megcsodálhatjuk. Bár az alsó szakasz nincs végig kiépítve, ez egyáltalán nem okoz nehézséget. Száraz időben, mintha homokos tengerparton sétálnánk. Az ösvényen pedig sorra jönnek - hol egyik, hol másik oldalon - a különböző méretű és formájú “sárkányok".

Ami fentről egy apró toronynak látszik, lentről hatalmas fallá válik. Egy szikla, amely távolról emberi alakra emlékeztet, közelről egészen más formát mutat. A fény pedig tovább változtatja az összképet.
Az út végén egy barlangmélyedést is találhatunk, Galeri elnevezéssel. A domb alá mélyen benyúlik, falain víz szivárog a járatba, ezért a talaj mindig nedves, levegője pedig hideg.

Legendák és népi hiedelmek
Minden képződménynek saját elnevezése van, formáját tekintve. Láthatjuk itt: Évát, Öregembert, A baka szeretőjét, vagy a Gyűszűvirágot. De itt változtak szoborrá a legenda szerint: Az erdő őrei, A szerelmespár, A vadászlegény, A sárkányok, illetve A bárányok is. Nem kell meglepődni azon, hogy a kőóriások mellett nem ezek a nevek szerepelnek, mivel eltérések vannak a magyar és a román folklór történetei között is.

A kert nevét is adó legismertebb legenda szerint, mesebeli óriások éltek ezen a vidéken, akik lányokat raboltak el. Egyikük még a Napot is elrabolta az égről. Egy bátor fiatalember azonban szembeszállt velük, legyőzte őket, majd visszahelyezte a Napot az égre. A fény hirtelen visszatérése elvakította az óriásokat, végül kővé változtak.

A legszívszorítóbb népi legenda igy szól:
Sok száz évvel ezelőtt élt itt egy csodaszép pásztorleány. Amilyen szép volt, éppen annyira szegény is. Egy gazda adott munkát neki, hogy őrizze a juhokat. Egy napon beleszeretett a környék nyalka vadászlegénye. Történt, hogy amíg a fiatalok egymással foglalkoztak, a juhnyáj szanaszét szóródott. A gazda pedig haragjában megátkozta a lányt: – Válj kővé, ahol vagy! És úgy is lett, de nem csak a pásztorlány vált sziklává, hanem a gonosz lelkű gazda és a bárányok is. Alkonyatkor és hajnalonként az alacsonyan járó napsugarak által vetett árnyékokban a fantáziadús emberek mai napig látni vélik a bárányokat, a hajlott hátú kőtömbök vetületeiben.

A legelterjedtebb legenda így szól:
Réges-régen a hegyek gyomrában sárkányok éltek, amelyek időnként megtámadták a környékbeli falvakat, elrabolták az embereket és az állatokat. A falusiak megelégelték a pusztítást, és segítségül hívtak egy bátor vitézt. A vitéz cselhez folyamodott: egy varázslat segítségével kővé változtatta a sárkányokat és az egész birodalmukat. Így dermedtek meg örökre és ma magányos kőszobrokként őrzik a múlt titkait.

Egy másik, kevésbé mitikus, de annál hangulatosabb helyi monda szerint a sziklák egy lakodalom résztvevői voltak, akiket a gonosz mostohaanya átkozott el és változtatott kővé.
A helyi hagyományban a Fata Cătanii, vagyis a „Katonalány” neve is szorosan összefonódott a területtel. A történet szerint egy szigorú, parancsoló természetű mostohaanya nem nézte jó szemmel, hogy a lánya beleszeretett egy katonába. Végül megátkozta a lányt, és az kővé változott. Egykor valóban állt a kertben egy olyan szikla, amely távolról egy hosszú ruhás lányra emlékeztetett: egyik kezében korsót, a hátán pedig egy edényt tartott. A szikla azonban a későbbi földmozgások és eróziós folyamatok következtében az 1970-es években leomlott. A név azonban megmaradt.

Záró gondolatok
A Sárkányok kertje nem csupán egy pont a térképen, amelyet gyorsan kipipálhatunk, hanem egy olyan élő, folyamatosan változó mesevilág, amely időt kér tőlünk. Legyen szó a zöldellő tavaszról, az aranyló őszi lombkoronáról vagy egy misztikus, ködös reggelről, ez a hely minden alkalommal új arcát mutatja meg. Ha elég türelmesek vagyunk ahhoz, hogy lassítsunk, leüljünk egy szikla peremére, és hagyjuk a képzeletünket szárnyalni, a geológiai csodák és a régi legendák egészen egyedi harmóniává olvadnak össze. Érdemes hát útra kelni, elhagyni a rohanást, és megengedni magunknak, hogy a maga tempójában fedezzük fel ezt a rendkívüli tájat.

