Tudod Kedvesem, amikor a Jóisten a Székelyföldön, így Tusnád környékén megalkotta az erdőket és a bennük élő állatokat, köztük a medvéket is, akiknek hajdanán bőven volt mit enniük, és a rengeteg jól elrejtette őket, nos, akkor még senkitől sem zavartatva élték életüket. De később, amikor az emberek saját boldogulásuk érdekében házakat építettek, melyhez a szép szál fenyőket ezrével vágták ki éles fejszéjükkel, egyre kevesebb helyük maradt a szabad élethez. Tudod, hogy mi történt ekkor? A medvék kénytelenek voltak az emberek közelébe férkőzni, akik először meglepve látták, ahogy a barnabundások a szemeteseket felborogatva próbáltak ehető élelem után kutatni, viszont ez a hosszú évek alatt ez megszokottá, látványossággá vált. Ha most azt mondod, hogy ez így nem helyes, hiszen a Kárpátok királyai szerinted nem a kukában keresgélő koldusok, akkor hallgasd meg igaz mesémet, melyből megtudod három látó ember, Csaba testvér, Bence és János, valamint a medvék mai történetét.
De kezdjük a legelején. Csaba testvér, aki Erdélyben több ezer sanyarú körülmények között élő, gyermeket mentett már meg, kérte fel a világ legjobb természetfotósát, Máté Bencét és barátját, Szin Jánost, hogy ugyan mutassák már meg a világnak, hogy hogyan élnek méltó helyükön, az erdő mélyén a gyakran fenevadnak kikiáltott barnabundások. A két jó barát ekkor gondolt egy merészet, és elvállalták a lehetetlennek tűnő feladatot. Bence és János az erdő egyetlen tisztásán, az égig érő fenyők között szép lest épített, majd várták a medvék érkezését. Jöttek azok szép rendben, kicsik és nagyok egyaránt. Kitapasztalták mozgásukat, majd neveket adtak nekik. János eközben igazi medvepásztorrá vált, hiszen mindennap kijárt az erdőre, hogy találkozzon a barátaival. Mindez nagyon tetszett az erdő angyalának, aki örömében bizony piciny ujjacskáival csettintett is volna, ha nem jönnek a rontó emberek, akik mindennek véget akartak vetni. Ők erejüket fitogtatva törték be a les üvegablakát, gondolván, hogy ezzel véget vetnek Jánosék munkájának. De rosszul gondolták! Gonoszságuknak világszerte híre ment, de annak is, hogy aki bátor, és szeretné megnézni közelről a medvéket, azt bizony a medvepásztor szekérre ülteti, és felviszi az újjáépített kunyhóba. Többen jelentkeztek, hogy egy életük, egy haláluk, ők bizony szembenéznek a Kárpátok királyaival. Így tett Edit és Lajos is. János vezetésével szépen csendben felkocsikáztak a leshez, majd néma csendben várták az érkező medvéket. Szívük majd kiugrott a helyéből, amikor hirtelen, szinte varázsütésre ott termett előttük az első. Talán a halk szellő hozta elébük az első bundást, akinek neve ezért nem is lett más: Szellő. A méretre már nagyobbacska, úgy másfél éves mackó csendben leült a les előtti tisztáson, és falatozni kezdett, mialatt az erdő csendjében összeforrott az ember és medve szívdobbanása. Szellő gyakran felnézett, akinek mély, barátságos barna szeméből a nyugodtság sugárzott, így az őt néző emberek félelme egyre messzebb szállt. Miután jóllakott, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt. Az ám, de ne felejtsem szavam, ezzel még nem ért véget a medvék látogatása. Balról megérkezett Pápaszemes, akinek szemét sötét karikák veszik körül, míg jobbról komótos léptekkel a kissé szakállas, nagy hasú Pocakos. Jól megnézték egymást, majd ismerősökhöz méltón helyet adtak egymásnak. Már-már jól is laktak volna, ha újabb vendégek nem érkeztek volna a rétre. Óriási léptekkel, erejét fitogtatva tört be közéjük egy hatalmas, de még fiatal medve, aki Csoki névre hallgatott, majd érkeztek szépen sorjában a többiek. A nyaka körül világos bundával megáldott Sálas is megérkezett, ekkor azonban váratlan dolog történt. Hirtelen mindannyian odébbálltak. Hogy miért? Mert megjött medvemama, de nem egyedül, hiszen magával hozta egyetlen bocsát. A mama csak azt követően kezdett falatozni, miután biztonságban tudta egyetlen csemetéjét. Most csukd be szemed, hogy el tudjad képzelni, mi történt! Képzeld magad elé az erdő mélyén lévő tisztást, az annak a közepében leülő anyamedvét, és a körülötte csetlő-botló mackócsemetét, ahogyan együtt eszegetnek. Szép, megható, könnycseppeket elővarázsoló kép lehetne ez. De tudod Kedvesem, azt soha ne feledd, hogy ez csupán egy pillanat alatt dermesztő rettegéssé válhat. Ez történt akkor, a lemenő nap sugarai között is, hiszen az erdő fái közül zajt halló anyamedve hirtelen két lábra magasodott, majd beleszagolt a levegőbe, hogy vajon ki lehet az, aki bocsa életére szeretne törni, hiszen annak vele kell először megküzdenie. Pár másodperc dermesztő csend után azonban mindenki megnyugodott, mivel csak a szél játszott a fenyők ágain, ezzel jelezve, hogy hamarosan leszáll az éj. Miután mama és bocs eltűntek a lemenő nap sugarai mögött, a lesben ülőknek is vissza kellett térniük azon emberek közé, akik eközben ott ültek a városi szemetesek közelében autóikban, hogy megnézzék a városi koldus medvéket. Tudod Kedvesem, ők amolyan katasztrófa turisták, akik nem sokat törődnek azzal, hogy szerencsétlen állatoknak nem ott van az igazi lakóhelyük. Fogalmuk sincs arról, hogy az erdő mélyén ott élnek Szellő, Pápaszemes, Pocakos és a többiek. De Te már tudod, aki végighallgattad mesémet.
Kedvet kaptál ahhoz, hogy Te is megnézhesd a mackókat? Így volt ez Edittel és Lajossal is, akik ezt követően még kétszer elbújtak a les rejtekében, mielőtt végleg visszatértek volna az emberek néha embertelen világába. Emlékszel még, ki volt az első medve, akit az ő szemük látott? Persze, Szellő. És képzeld, ő volt az utolsó is. Lehet, hogy az erdő angyala volt, aki súgta neki, köszönjön el tőlük, de lehet, hogy Szellő érezte meg a búcsú pillanatát, aki a les elé sétált, két lábra emelkedett, mintha kicsit integetett is volna, barna szemeivel szemükbe nézett, majd eltűnt az erdőben bízva abban, hogy legközelebb, amikor már igazi felnőtté válik, ismét találkozhatnak.
Így volt ez, Kedvesem!
De arra vigyázz, hogy egyedül soha ne indulj útnak az erdő sűrűjébe, hiszen ez az igaz mese vadállatokról szólt, akik bármikor képesek megvédeni saját magukat. Inkább ülj fel János, a medvepásztor mellé a szekérre, aki megmutatja Neked, hol élnek a Kárpátok valódi királyai.
Írta: Szárszó Lajos
